0

“Kedves” megrendelő!

Arra, hogy fél éve nem fizetsz, mindegy, hogy mi az indokod. Mindegy, hogy elfelejtetted, vagy eleve nem is akartál fizetni.

Nem szoktam a családi ügyeimmel jönni, se kifogásként, se indokként semmire. Abból a pénzből kijönne nagyjából három havi fejlesztés, egy évnyi illeszték a gyerekeknek, a kisebbik hallókészüléke…Arról nem is beszélve, hogy azt az időt, amit rátok szántam, bőven el tudtam volna csapni máshogy is.

Meg kell mondjam nem vagyok gondolatolvasó. Nem is kaptam képzést belőle, nem is szoktam az árajánlatban szerepeltetni. Elhiheted, ha én szeretném kitalálni, hogy mit szeretnél, jóval magasabb árat mondanék.

Egyszerűen nem szeretném azokat a szavakat használni, amiket gondolok rólad. Remélem a fiad nem úgy fog felnőni, hogy nem fizet ki egy munkát, amit egészen végig jónak ítélt meg, csak végén ezzel az utolsó, sunyi, lapítós módszerrel nem fizeti ki. De még jobban remélem, hogy nem kerül fordítottan ebbe a helyzetbe…Ki tudja. Nem rajtad fog múlni.

 

0

Ezt itt most el….

Született egy nagyon cukiságos kicsi fiunk. Két hónapos már.

Írhatnék munkáról, hülye, nem fizető megrendelőkről, otthonszülésről, szoptatásról, hordozásról, tesóféltékenységről, bölcsődéről, fejlesztésről, beszédfejlődésről, orvosi vizsgálatok tömkelegéről, változásról, túlélésről, és kánikuláról. De nem írok, mert nincs időm. És, ha őszinte akarok lenni, mostanában nem is lesz.

Nem zárok be és nem búcsúzom.

Ez itt az én játszóterem, sejtéseim szerint vissza fogok térni. De most nem megy, van elég más.

4

Óda a bölcsihez

Azt nem igazán értem, hogy tudott ekkora büdös nagy mázlink lenni a bölcsivel.

A Cica imádja. Ha felmerül a bölcsi, rögtön rohan az ajtóhoz…Egyszer közölte, hogy nem megy, de igazából akkor is szívesen ment, és boldog volt, csak a mihez tartás végett kaptunk egy nemet ;)

A bölcsiben minden napra van egy típus-foglalkozás. Kedden “torna”, amikor is behoznak valami eszközt (csúszda, alagút ilyesmi), és azon játszanak negyed órát. Szerdán diavetítés, csütörtökön kézműveskedés. Ezen kívül még reggel jön “Gyuri kakas” aki vagy puszit ad, vagy megcsikiz, attól függően mit kér a gyermek. Ezután még mondókáznak, mozognak egy adagot. Egyik foglalkozás sem tart igazából negyed óra-húsz percnél tovább. Mondjuk ilyen pici gyerekeknek tök felesleges is lenne.

Ami egy kicsit meglepett (bár közben örülök is neki nagyon), hogy a fejlesztőpedagógusunk azt mondta, hogy sok óvoda megirigyelhetné a foglalkozásokat, amiket ebben a bölcsiben tartanak. Ez mondjuk elég sötét képet vetít előre az oviválasztással kapcsolatban :/

Most, hogy nyár van, amúgy nem molesztálják a gyerkőket a foglalkozásokkal. Az udvaron fogadják őket, ott is tízóraiznak, és onnan mennek be ebédelni és aludni. Gyakorlatilag egész nap kinn vannak…Ez szerintem tök jó, és nagyon tetszik.

Csak egy sztori még: van egy kisfiú, aki sokat sír, és a múltkor örvendezve mesélte a gondozónéni, hogy rájöttek, hogy ha énekelnek neki, akkor boldogan figyel. Úgyhogy inkább egész nap énekelnek neki. Szóval ilyenek. Én meg most állok neki ovit keresni. Nehéz lesz, az az érzésem….

3

Hordozás

Lassan a harmincadik hét környékén már nem nagyon hordozok, úgyhogy átváltottam babakocsis anyukává. Érdekes, lélekben viszont nem sikerült. Alig várom, hogy újra a hátamon cipelhessem a Cicát, meg hogy legyen végre egy zsebibabám.

Bizonyos szempontból praktikus a babakocsi, de inkább nem szeretem, mert nehéz vele bkv-zni, elfújja a szél, meg ilyenek. A pakolás sem különösebben “hat meg”, mert már egészen megszoktam a banyatankomat :D

Szóval minden egyes nap, amikor tologatom a Cicát, akkor arra gondolok, hogy már csak pár hónap, és vihetem megint.

Miközben persze ő imádja a babakocsit, egy csomószor kéri, hogy azzal menjünk sétálni, tologatja ő is, belerakja a babáját. Nem teljesen értem, hogy mit szeret benne, de nagyon szereti. Szóval örülök, hogy végül beruháztunk egyre, de bőven megérte a használt.

1

Lila

Azt veszem észre, hogy az én kis virtuális világomban teljesen normálisnak számító dolgok a való világban teljesen “lilának” számítanak.

Bizonyos szempontból persze teljesen átlagosnak és középszerűnek vagyok mondható. Más szempontból meg sosem értettem, hogy miért kell valamit így vagy úgy csinálni, csak azért, mert “úgy szoktuk”. Azt hiszem a gimnáziumi barátnőim leginkább a megmondhatói, hogy honnan érkeztem, és az is biztos, hogy az utóbbi időben felgyorsult kicsit ez a folyamat.

Nem hiszem, hogy csak egy út létezik, és hogy lenne valami általános igazság, ami mindenkire igaz. Sem a gyermeknevelésben, sem más területeken. Mindenkinek magának kell megtalálnia az útját, és ha ez lassan megy, akkor is az ő dolga. Nem mindig egyszerű ezt elfogadni, főleg akkor, ha a barátaidat szeretnéd megóvni attól, hogy belelépjenek abba a pocsolyába, amibe te már bele léptél. Persze előfordul, hogy a saját bizonytalanságod miatt erőlteted az “igazadat”…

De másik oldalról nem jó érzés az se, hogy UFO-nak érzem magam, akkor se, ha tudom, hogy az az én utam. Jól esik, hogy ha támogató közeg vesz körül, ahol elfogadják, hogy felnőtt emberként tudok dönteni a saját dolgaimról. Ha elfogadják, hogy nekem egész más dolgok fontosak, mint másnak.

Igazából szerencsém van, mert megkapom ezt. Csak néha érzem magam úgy, hogy szélmalmokkal harcolok. És fura, hogy egészen máshonnan jön, mint ahonnan számítottam rá.

 

0

alt

Az életem meghatározó személyiségei között igen sok pedagógus van.

Pista bácsi, Ili néni, Erzsi néni, Judy néni, Imre bácsi és Vargay mind-mind olyan személyiségek, akikre tuti név szerint fogok emlékezni, és akik mind-mind többé tettek engem emberként.

Mindig úgy éreztem, hogy a pedagógusok nincsenek igazán megbecsülve. Akinek volt az életében olyan tanár, akire felnéz, és olyan is, aki megkeserítette a mindennapjait, az biztosan tudja értékelni a jó pedagógust.

Ha pedig gyermeke lesz, akkor aztán különösen.

Egy utazótanárral, fejlesztőpedagógussal ráadásul nem csak fogadóórán találkozik az ember, hanem odajön a lakására, részt vesz élete legapróbb lépéseiben is. Nem csak a gyermek fejlesztője, hanem kicsit a szülő pszichológusa is. Hiszen nem csak a gyermeket kell megtanítani dolgokra, hanem a szülőt is arra, hogy hogyan kezelje a helyzetüket.

alt

Ettől függetlenül a beszélgetések nem igazán barátiak, az ember nem sok mindent tud meg a másik életéről, hiszen nem is ez van előtérben(a fejlesztésnek nem is ez a célja). Így persze nehéz ráérezni, hogy az ember mivel fejezze ki a háláját.

Az a típus vagyok, aki iszonyat sokat tud gondolkozni azon, hogy mi is lenne a legjobb ajándék. Végül a saját készítés mellett döntöttünk, hiszen a Cicával már egész sok mindent lehet csinálni. Így festettünk hárman(Apával) karácsonyfát, pacsmagoltunk egy sort. Aztán sütöttünk mézeskalácsot is, a forma kiszaggatása és a díszítés is remek szórakozás volt a gyermeknek.

Beleraktuk a szeretetünket, és a nevetésünket, és reménykedünk, hogy kicsit boldogabb lesz a karácsonya annak, aki kapta. Még ha kicsit merészség is azt hinni, hogy ettől majd úgy érzik, ezért érdemes csinálni, de azért a szívem mélyén kicsit azt remélem, hogy mégis.

Először megjelent a pindur.hu-n.

1

Most minden jó.

Végre úgy érzem, hogy a családunk teljesen átlagos problémákkal küzd. Filózhatunk azon, hogy mi legyen a holnapi ebéd, mikor találkozzunk a barátainkkal, és mitől fárad ki annyira, hogy aludjon délután.pindur022

Most örülök az elmúlt félévnek, amit szinte teljesen beáldoztunk annak, hogy megtaláljuk a megfelelő szolgáltatókat, és bizony volt olyan is, hogy hetente három orvoshoz jártunk.

Hónapokba telt, amíg rájöttünk, hogy mitől nem lesz tele a füle savóval. Havonta jártunk hallásmérésre/állításra. Voltak benne olyan szívások is, hogy bepárásodott a készülék, annyira, hogy nem szólalt meg, és olyan is, hogy felcserélődött a két oldal beállítása. Mi is rengeteget tanultunk, és tanulunk folyamatosan. Nagyon nehéznek éltem meg, de tudtam azt is, hogy vége lesz. Minél jobban nyomjuk, annál gyorsabban.

Most viszont sokat enyhült a nyomás, és már nem is érzem, hogy minden nap küzdeni kell. Ténylegesen hetente vannak új szavai, még ha nem is beszél tisztán, a korából adódóan sem várunk el tőle többet. Minden kicsi lépésnek örülünk.

Cserébe viszont remek korszakba lépett. Kezd kialakulni a humora. Csibészkedik, bűvészkedik, viccel. Egyszerűen a nap nagy részében csak vigyorgok. Egyelőre még akkor is, amikor nem hajlandó felvenni az egyik harisnyát, csak a másikat. Akkor is nevethetnékem van, amikor csak járkál a lakásban és random pillanatokban közli, hogy „nem”.

Hihetetlen megkönnyebbülés, hogy már meg lehet vele beszélni egy csomó mindent. Már nem aggódom azon, hogy meg fog-e tanulni beszélni. Végre koncentrálhatunk más dolgokra. És ez nagyon jó érzés.

Most minden nagyon jó.

Kép: Darwin Munoz

Először megjelent a pindur.hu-n.